Kezdjük az elején! Adott a férjem, aki kistelepülésen nőtt fel, gyerekként a testvérével saját kiskertet gondozott, a szüleivel pedig kevésbé lelkesen, de dolgozott a család ültetvényein. Élt Budapesten és agglomerációs társasházban, de valahogy nem találta a helyét. Aztán vagyok én, aki Budapesten nőtt fel, de kislányként hol tanyán képzelte a jövőjét, hol nagyvárosban. Felnőttként lett egy kicsi, osztatlan közös kertem, amivel megörököltem nagymamám extra alacsony, de nagyon jó gyümölcsű almafáját, egy kis szilvafát, egy a szomszédok szerint semmit érő meggyet, amiből azért minden évben lett lekvár és meggylé, meg néhány szőlőtőkét. Egy lendülettel ültettem aztán sok mindent, aminek a fele megmaradt. Közülük kedvencem lett a fanyarka és a fekete berkenye. Előbbit gyümölcse miatt is, de főleg könnyed megjelenése, kecses fehér virágai, tavasszal és ősszel is különleges levelei miatt szerettem meg, utóbbit pedig termése miatt, ami rendkívül sokáig eltartható. Volt némi siker a veteményben is, ehettünk saját borsót, karalábét, retket, paradicsomot.
   Egyikünknek épp jó volt ennyi, másikunknak kevés: hiányzott a saját terület, ahol nem kell a fűnek mindig rövidnek lennie, ahol nőhet a pitypang, ahol biztosan nem permetez senki, ahol ültethetünk bőven. Mivel dombházat szerettünk volna építeni, déli lejtőt kerestünk, végül bő öt évvel ezelőtt a helykeresésünk eredménye egy elhanyagolt, 1740 nm-es telek lett a Gerecséhez tartozó Nyakas-hegy oldalában. Házunk (dombházunk) négy éve épül, készül, erről olvashattok itt: https://dombhazunk.blog.hu/
    Hogy miért kezdek külön blogba? Egyrészt remélem, az építés története hamarosan lezárul :). (Á, dehogy...)
A kertünk története ugyan már elkezdődött, nem olyan rég tervezgetünk, próbálkozunk komolyabban, és most már mindketten, tehát én is. Ez alatt a pár év alatt picit meg is ismertük a kertet. Picit. És most már jól esik mesélni róla. Tudom, kertész blogból van kismillió, de hátha tudunk mi is mondani valami hasznosat a hasonszőrűeknek. Szaktudást ne várjatok, mert nincs. Lelkesedés, kísérletezés van. Meg időhiány, egyelőre. 

   A történethez tartozik még, hogy csapatunk tagja egy óvodás és egy kétéves. Előbbi ahogy kivette a részét az építkezésből, úgy a kertészkedésből is. Füvet vet, fát darabol, ültet, locsol, épít, rendezkedik. Azt mondja, két fa az övé. És van egy hű asszisztensünk, aki figyelemmel kísér minden mozzanatot, felügyeli a rendet, fáradhatatlanul ás, és a lábunkhoz fekszik amikor dolgozunk. A képen ez nem látszik, de azt hiszem, érthető, hogy mindig földes az orra.